A felperes 2001. szeptember 18-án tagfelvételi kérelmet terjesztett elő a B. Ingatlanfejlesztési Szövetkezetnél. Bejelentette, hogy belépési nyilatkozata aláírásával egyidejűleg l db 1000 Ft névértékű részjegyet jegyzett, és annak ellenértékét a szövetkezetnek megfizette.

A peres felek az ezt követő időszakban négy alkalommal üzletrész adásvételi szerződést kötöttek. A 2002. december 27-én kelt szerződés szerint a felperes 2 800 000 Ft értékben vásárolt az alperestől szövetkezeti üzletrészt, amelyet 2003. április 28-án 3 237 499 Ft-ért adott el, és az alperes 2003. október 28-ig vállalta a vételár megfizetését. A 2003. április 25-én kelt szerződések szerint a felperes 5 000 000 Ft értékű szövetkezeti üzletrészt vásárolt, és azt ugyanezen a napon 5 500 000 Ft-ért el is adta az alperesnek, a vételár teljesítési határideje 2003. október 26. napja volt. A 2003. április 28-i szerződések 500 000 Ft üzletrészvásárlást és annak 500 000 Fr-ért történt eladását tartalmazzák 2003. október 29-i fizetési határidővel. 2003. május 16-án a felperes az aznap vásárolt l 000 000 Ft-os üzletrészét adta el az alperesnek l 100 000 Ft vételárért, amely 2003. november 17-én vált esedékessé. Az alperes a fizetési kötelezettségének egyetlen esetben sem tett eleget.
A felperes keresetében az alperest arra kérte kötelezni, hogy fizessen meg 9 300 000 Ft-ot, ebből 2 800 000 Ft után 2002. december 27. napjától 2003. október 28-ig évi 16% ügyleti kamatot, 2003. október 29-töl a kifizetésig számítottan a törvényes kamatát, 5 000 000 Ft után 2003. április 25-től 2003. október 26-ig 16% ügyleti kamatot, 2003. október 27-től a kifizetésig a törvényes kamatát, 500 000 Ft után 2003. április 28-tól 2003. október 29-ig 16% ügyleti kamatot, 2003, október 30-tól a kifizetésig a törvényes kamarát, l 000 000 Ft után 2003. május 16-tól 2003. november 17-ig évi 16% ügyleti kamatot, 2003. november 18-tól a kifizetésig számítottan a törvényes kamatot.

Az alperes a létrejött szerződések semmisségét kérte megállapítani. Arra az esetre, Ha a felperes a befizetéseit eredeti okiratokkal, pénztárbizonylatokkal igazolja, az eredeti állapot helyreállítása körében a marasztalás összeget 9 300 000 Ft-ban, ebből l 000 000 Ft után 2003. május 16-tól, 500 000 Ft után 2003. április 28-tól, 3 000 000 Ft után 2003. április 25-től, 2 800 000 Ft után 2002. december 27-től a kifizetésig számított törvényes kamataiban kérte meghatározni. Részletesen kifejtette, hogy a peres felek között létrejött szerződések elnevezésükkel ellentétben nem üzletrész adásvételi szerződések voltak. A felperes szándéka nem üzletrészszerzésére irányult, hanem a pénzét kívánta kedvező hozam mellett befektetni. Az alperes a tagok közvetlen befizetéseiből jogszabályellenesen képzett üzletrésztőkét, valójában az adásvétel tárgyát képező üzletrészek nem is léteztek. A szerződések ezért a Ptk. 200. § (2) bekezdése és a 207. § (5) bekezdése alapján semmisek. A palástolt szerződések valójában kölcsönszerződések voltak, a szövetkezet tőkét kívánt bevonni, hogy befektetési tevékenységét folytathassa, a befektető valós akarata pedig arra irányult, hogy pénzét időlegesen átadja a szövetkezetnek és egy későbbi időpontban kamattal (hozammal) növelten visszakapja. A kölcsönszerződés időpontja szerint azért érvénytelen, mert a szövetkezetek üzletszerűen betétgyűjtéssel nem foglalkozhatnak.
A felek e tilalmat kívánták kijátszani a szövetkezeti üzletrész fogalmának segítségével, az üzletrész után viszont tilos kamatot fizetni. A szerződések semmissége miatt az eredeti állapotot kell visszaállítani, ami azt jelenti, hogy a szövetkezet köteles visszafizetni azt az összeget, amelyet „vételárként" megkapott, és az egyes részösszegek után a szerződéskötéstől (befizetéstől) számított késedelmi kamatait, mert az érvénytelen szerződés alapján teljesített szolgáltatás visszakövetelése már a teljesítés időpontjától esedékessé vált.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek a 2002.december 27. napján kötött és módosított szerződés alapján 2 800 000 Ft-ot, ezen összeg után 2002. december 1, napjától 2003. október 28-ig járó 16%-os ügyleti kamatát, valamint 2003. október 29. napjától a ki fizetésig számított évi törvényes kamatát, a 2003. április 25. napján kötött szerződés alapján 5 000 000 Ft-ot és ezen összegnek 2003. április 25. napjától 2003. október 26-ig járó 16%-os ügyleti kamatát, 2003. október 2. napjától a kifizetésig számított évi törvényes kamatát, a 2003. április 28. napján kötött szerződés alapján 500 000 Ft-ot, és ezen összegnek 2003. április 28. napjától 2003. október 29-ig járó 16% ügyleti kamatát, valamint 2003. október 30. napjától a kifizetésig számított törvényes kamatát, a 2003. május 16. napján megkötött szerződés alapján l 000 000 Ft-ot, és ez után 2003. május 16. napjától 2003. november 17-ig járó évi 16% ügyleti kamatát, 2003. november 18. napjától a kifizetésig számított törvényes kamatát.

Ítéletét a Pp 221.§ (2) bekezdés alapján röviden indokolva megállapította, hogy bár a peres felek között üzletrész adásvételi szerződésnek nevezett szerződések jöttek létre, azonban ezen szerződések tartalma a perben rendelkezésre álló okirati bizonyítékokkal együtt azt a körülményt erősíti meg, hogy ténylegesen nem üzletrész adásvételi szerződés megkötésére, hanem befektetési célú szerződések kötésére került sor. Erre utal álláspontja szerint az alperes által ígért átlagosan 16% ügyleti kamat mértéke is. A peres felek a tőkeösszeg vonatkozásában, egyezően nyilatkoztak, az alperes az összeg nagyságát nem vitatta, és visszafizetését is vállalta azzal, hogy a kifizetett összegek után a lejárattól számított törvényes kamat elszámolását indítványozta. A kamat vonatkozásában azonban a, bíróság a felperes álláspontját osztotta és az ügyleti kamat elszámolását jogszerűnek és megengedhetőnek tartotta.

Az ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel, amelyben az első fokú eljárás során részletesen kifejtett jogi álláspontja fenntartása mellett változatlanul kérte a felperes által követelt összeg befizetési pénztárbizonylatokkal történő hitelt érdemlő igazolását. Ennek megtörténte esetén a kamatfizetési kötelezettség Ptk. 301. § (1) bekezdésében írtak szerinti leszállítását kérte.

A felperes az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. A fellebbezési tárgyaláson felmutatta eredetiben a szövetkezeti üzletrész adásvételi szerződéseket, továbbá az ott írt vételárak befizetését igazoló bevételi pénztárbizonylatokat, amelyeket fénymásolatban be is csatolt. A bevételi pénztárbizonylatok szerint 2002. december 27-én 2 800 000 Ft-ot, 2003. április 25-én 5 000 000 Ft-ot, 2003. április 28-án 500 000 Ft-ot, 2003. május 16-án pedig l 000 000 Ft-ot fizetett be az alperes pénztárába üzletrész vételár címén.

A „befektetési célú szerződés" - mint nevesített önálló szerződéstípus - jogi értelemben nem létezik. A felek határozzák meg, hogy a befektetési célú gazdasági döntésükhöz milyen jogi - szerződési formát választanak. Befektetési célú lehet például a kölcsönszerződés, a betéti szerződés, az értékpapír ügyletek (részvény, kötvény vásárlása stb.), a társasági részesedés (pl.: kft. üzletrész) vásárlás, vagy akár ingatlan vétele, majd eladása, tőzsdei ügyletek stb is. Erre figyelemmel téves az elsőfokú bíróság - és az alperes - álláspontja abban a részében, hogy-a felek között nem üzletrész adásvétel, hanem „'befektetési célú szerződések" megkötésére került sor. Valójában az történt, hogy a peres felek között befektetési célból szövetkezeti üzletrész adásvételi szerződések jöttek létre.

Azt, hogy az alperes eladható, szabályszerűen képzett üzletrésszel nem rendelkezett az előzményi közigazgatási és cégbírósági határozatok részletesen kifejtik, egyértelműen tartalmazzák. Az 1992. évi I. törvény (továbbiakban: Sztv.) 55. §-a szerint a szövetkezet az eredménytartalékából és a tőketartalékából a közgyűlés döntése szerint képezhet üzletrésztökét, amelyből tagjainak — az alapszabály rendelkezésének megfelelően - üzletreszt juttathat, illetve üzletrésztőkét növelhet, ennek összege az üzletrész tulajdonosok között az üzletrészek arányában kerül felosztásra. Üzletrésztőke növelés esetén az alapszabály rendelkezései szerint üzletrésszel nem rendelkező tag részére is juttatható üzletrész. Az üzletrésztőke képzésének előfeltétele az eredménytartalék és tőketartalék rendelkezésre állása. Az alperesnek azonban az üzletrészek értékesítésékor csak 70 000 Ft alapítói vagyona volt. A jogszabályi lehetőségektől eltérő módon, külső tőke gyűjtésével, befizetésekkel kívánt üzletrésztőkét képezni, illetve növelni, amelyre azonban jogszabályi lehetőség nincs (LB Cgf. VII. 52.629/1998/2.). Csak a végleges, és nem az átmeneti jellegű pénzeszközátadás szolgálhat szövetkezeti üzletrészképzés alapjául.

Az alperes által alkalmazott befektetési konstrukció a tőketartalék kritériumainak nem felelt meg, azt a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete a 2004. november 8-án kelt I/E.-2341/2004. számú határozatával engedély nélkül folytatott pénzügyi szolgáltatásnak minősítette. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Kfv. I. 35.557/2001/7. számú ítéletében ugyancsak megállapította az üzletrészképzés szabálytalanságát, az ahhoz szükséges eredménytartalék és tőketartalék hiányát.

Az ítélőtábla nem osztja a szerződések színleltségére vonatkozó alperesi jogi álláspontot. A szerződés akkor színiéit és ennek semmisségi következménye csak abban az esetben állapítható meg, ha mindkét fél akarata a jogviszonyukban egy másik szerződés rendelkezéseinek érvényesülésére vonatkozott, vagyis a színlelés kétoldalú (BH 1998/6/292.).

Jelen esetben a felperes nem ismerhette, hogy az alperes (csalárd, felróható magatartással) üzletrésztőkét nem képezett, nem volt olyan üzletrész, amelyet eladhatott volna. A felperes valóban üzletrészt akart vásárolni, majd azt eladni, önmagában az a tény, hogy a rendelkezésére álló pénzösszegekért szövetkezeti üzletrészt vásárolt (volna), majd egy későbbi időpontban - magasabb árért - azt eladta (volna). Azaz pénz „befektetésével" későbbi visszatérítéssel „hozamot", „nyereséget" kívánt elérni, a jogügyleti szándékot nem teszi színleltté, önmagában a szerződés érvényességét vagy érvénytelenségét nem dönti el. A felek között a szerződés mögött húzódó áruviszony lehetett „hitelezés", „befektetés", erre azonban - a már fent kifejtettek szerint - többféle jogi konstrukció létezik, önmagában a befektetési (hitelezési) gazdasági viszony nem szükségképpen minősül a jogi értékelés szempontjából palástolt, a Ptk. 523. §-a szerinti kölcsönszerződésnek, mert a pénzügyi hitelezés közgazdasági és szerződési jogi értelme nem azonos (BDT 2001/II/5/52.). Ezért az első fokú ítélettől és az alperesi állásponttól eltérően a palástolt szerződés nem kölcsönszerződés, amelynek alapján ügyleti kamat - egyébként - megítélhető lenne. Ha ugyanis lenne palástolt szerződés, és az kölcsönszerződés, úgy felmerülhetne a kikötött ügyleti kamat érvényessége.

Az alperes pénzügyi-gazdasági tevékenysége - ahogyan a már hivatkozott PSZÁF határozat is megállapította - üzletszerű betétgyűjtés volt, amely a Hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. Évi CXI1 törvény (továbbiakban: Hpt.) 3. § (1) bekezdés a) pontja szerint pénzügyi szolgáltatási tevékenységnek minősül, és csak engedéllyel végezhető. Az alperes azonban nem kapott és nem is kaphatott ilyen engedélyt.
E kógens közigazgatási jogszabályi rendelkezéseké kívánta (csalárd, felróható módon) megkerülni, jogellenes eljárásának azonban különböző jogi konzekvenciái vannak. Az engedély hiánya miatt a PSZÁF közigazgatási hatósági jogkörben jogosult eljárni, és ennek során a Hpt.-ben írt külön jogkövetkezményeket alkalmazhatja (BH 1966/5/274.). A jogosulatlan pénzintézeti tevékenységet a Btk. gazdasági bűncselekményekről szóló fejezete is büntetni rendeli. Az, engedély hiánya azonban önmagában és automatikusan az egyedileg kötött szerződés érvényességét - polgári jogi szempontból - nem érinti (BDT 2000/1/98,).

A Ptk. 200. § (2) bekezdése szerint semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, kivéve, ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményt fűz. önmagában a más jogági (pl. pénzügyi, közigazgatási jogi) szabályokat sértő szerződés nem érvénytelen, ezek a jogszabályok ugyanis „más jogkövetkezményt" fűznek az ott szabályozott norma megsértése esetére. A Ptk. 200. § (2) bekezdésében írt érvénytelenség megállapításához az szükséges, hogy a megkötött ügylet tartalmát, vagy a kikötött szolgáltatás tárgyát a külön jogszabály - azaz maga a jogalkotó - tilalmazza, a megállapodás érvénytelenségére irányuló akaratát egyértelműen kifejezésre juttassa.. Általában a más jogági normák, szabályok megsértése esetére a jogalkotó célja felismerhetően az, hogy az adott jogszabályban részletesen szabályozott jogkövetkezmények kerüljenek alkalmazásra, a szabály megszegésének következménye csak az itt - a külön törvényben - nevesített szankció legyen. Az ilyen szabályozásból nem következik az ügylet polgári jogi érvénytelensége, a szerződés tehát nem semmis. A felperesre, mint másik szerződő félre a külön jogszabály semmiféle tiltó rendelkezést nem tartalmaz, ezért ha lenne palástolt, engedély hiányában megkötött egyedi kölcsönszerződés, azt érvényesnek kellene minősíteni (BDT 2000/1/3. Szám 21-25 oldal).

A kifejtettek alapján az ítélőtábla álláspontja szerint a felperes - az okiratokban írtaknak megfelelően - valóban szövetkezeti üzletrész adásvételi szerződést kötött, amelyek jogilag létező üzletrészek hiányában semmisek.

Az érvénytelenség jogkövetkezménye az eredeti állapot visszaállítása, vagyis a felperesnek az igazoltan
befizetett pénzösszegek (vételár) visszajárnak [Ptk. 237. § (1) bek.]. A felperes nem kölcsönt nyújtott ügyleti kamat kikötése mellett, szerződési akarata szövetkezeti üzletrész vásárlására irányult. Szövetkezeti üzletrész után pedig az Sztv. 56. § (1) bekezdés rendelkezése szerint kamat akkor sem volt fizethető, ha létezett volna szabályosan képzett üzletrész. A felperes ezért a befizetések időpontjától csak késedelmi kamatot igényelhet, mert az eredeti állapot helyreállításának körében olyan helyzetet kell teremteni, mintha az érvénytelen szerződések megkötésre sem kerültek volna [LB PK. 32., BDT 2001/4/45.).

A: ítélőtábla mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve,
megfellebbezett rendelkezését a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta, az alperes ügyleti kamat fizetésére kötelezését mellőzte és arra kötelezte, hogy a pénzösszegek befizetésének napjától 2004. december 31-ig fizessen meg a felperesnek évi 11%, 2005. január l-jétől pedig a kifizetésig minden naptári félév teljes idejére az érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamatnak megfelelő mértékű késedelmi kamatot.